2008 augusztusát írjuk. 13 évvel az elindulás után a sokadik újrakezdés pillanatait éljük át együtt. Újra és újra padlóra kerülünk és felállunk. Egy külső szemlélőnek ez olyannak tűnik, mint gyermekkorunk paprikajancsija. Elgondolkodom sokszor, vajon miért van ez így? Bennem van a hiba? A válasz, hogy ez is lehet, de rögtön jön a tény cáfolása, akkor miért van velem a Steve, az Ancsa már hosszú évek óta és miért nem adják fel a még "csak" két éve a csapatban dolgozó társaink, a Dokker és a Fidós? Talán máshol kell keresnem a választ. Visszagondolva a történetünket, két-három évente megismétlődik ez a forgás. Talán elfáradnak, vagy csak a hitüket vesztik, vagy kinövik ezt az amatőr történetet? Mindhárom válasz valahol megállja a helyét. És lehet hogy bennem is ott van a hiba, lehet hogy többet próbálok megkövetelni, mint amennyit ez a dolog megkíván, de hát magamtól is ugyanezt várom el. Nem vagyok maximalista, csak szeretem amit csinálunk és nagyon félek a bebukás veszélyétől. Racionálisan gondolkodom és tisztában vagyok azzal, hogy vannak nálunk fiatalabb, tehetségesebb és jobb zenészek, akik jogosan követelik maguknak ugyanúgy a helyet ezen a pályán mint mi. Talán fura amit írok, de ez a műfaj nem változott évtizedek óta, itt még mindig a kőkemény farkastörvények uralják a mindennapokat. Nem lehet egy pillanatra sem megállni, mert azonnal eltaposnak és elhagynak. Nincs könyörület még az amatőrök között sem, mert mindenki túl szeretné élni a mát. A hangszerek egyre jobbak és egyre drágábbak, a próbatermek kincsszámba mennek arany árban, a koncertszervezők hatalmas palettából válogathatnak és a közönség könyörtelen, csak addig hord a tenyerén amíg meghalsz érte. Ha nem figyelsz, ha játszod az eszed, ha műmájerkodsz, pillanatok alatt a süllyesztőben találod magad. Hamis illúzióktól óvd magad, mert amikor elhiszed, hogy te vagy a legjobb és egy kicsit is engedsz a saját nyakadat szorító rövidpórázon, már el is buktál. Vannak erre jó példák a nagyok közt is
És most mégis újra kezdjük. Már nem sokkol a tény, megszoktuk már rég. Nem azért van ez így, mert belefásultunk, hanem azért mert a hosszú évek alatt megtanultunk felkészülni az ilyen helyzetekre és már nem ér minket váratlanul. Egyszer valaki azt mondta nekem "mindig legyen mindenki helyére egy cserejátékos, hogy ne maradj soha szarban", igaza volt. Emlékszem az ezt megelőző cserékre, amikor a nulláról kellett felépíteni a történetünket, s ez bizony időigényes vállalkozás volt. Hónapokig nem játszottunk, a már bejáratott helyekre új bandák léptek és mi mint valami holt amatőr kezdő banda indultunk neki, újra és újra. Most nem így van. Már hónapok óta figyeltük a banda rezdüléseit és már régóta tudtuk hogy ez meg fog történni. A jelek egyértelműek voltak, nem ringattuk magunkat hiú ábrándokba. Meg volt az emberünk erre a kihívásra és nem tévedtünk, jött aminek jönnie kellett.
Most újra kezdjük, de nem a nulláról. A műsor napok alatt elkészült, lenyomtuk az első pár bulit és egy hónappal a történtek után teljes értékű a csapat. Már nem a túlélés foglalkoztat minket, hanem a munka ami előttünk áll. Készülnek az új dalok, formálódik az új koncert felépítés, újra teljes erővel dolgozunk. Nem adjuk fel, nem halunk meg, mert várnak ránk az országban sok helyen és sok olyan terület van még ahol nem is ismernek. Dolgunk van a világban. Már nem az a fontos hogy mikor jelenik meg a lemez, hanem az hogy varázsoljunk szép pillanatokat a hétvégeken azoknak az embereknek a szívébe akik eljönnek egy-egy Cs.Í.T. bulira. Ezért csináljuk és a visszaigazolás koncertről-koncertre megtörténik. Most mielőtt ezt a fejezetet befejezem, üzenni szeretnék minden rockzenésznek! Nem miértünk van a közönség, hanem mi vagyunk értük. Aki ezt elfelejti, aki diktálni akar, aki azt hiszi magáról, hogy pótolhatatlan az elbukik, ha nem ma, akkor holnap, de a közönséget becsapni, nem szívből játszani és hazudni önmagunknak balgaság!
Sokszor, egy-egy buli végén olyan fáradtak vagyunk, mint egy maratonista, aki végigfutotta a távot. Elfogy a levegő, az összes létező izom görcsbe húzódva várja a megváltó pihenést. Az izzadság már véresre marta a szemünket és a közönség mégis azt követeli" még-még-még, ennyi nem elég"!
Akkor játszani kell, akkor is ha meghalunk!
Füles
2008-08-25
