Már annyi mindenről írtam. Szó volt a kezdésről, a születésről, a gyermekkorról, a sikerekről. Írtam a munkáról, a többiekről, mindenről. Valami mégis kimaradt és ez a valami a mindennapos harc az életben maradásért, azért hogy legyen egy pont ahonnan elindulunk és legyen egy ahova meg akarunk érkezni.
Amikor először kezembe vettem az első gitáromat még nem gondoltam volna, hogy ez meghatározó dolog lesz az életemben. Úgy gondoltam ez egy jó játék, ami azért mégis csak többet ér annál, mint hogy kocsmában töltsem az időm, vagy valami más haszontalan baromságot csináljak. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy a hangszeres tudáshoz több kell, s így maradt a torkom ami mindig "kéznél" volt. Élveztem, hogy tetszett a barátaimnak és hamar rájöttem, hogy vannak híres emberek akiket valamilyen szinten le tudok utánozni, s ha nem is tökéletesen de az ő hangjukon tudom megszólaltatni a slágereiket. Eleinte nagyon szerettem volna Vikidál Gyula bőrébe bújni, de nem hagyott nyugodni a nagy kedvenc megkísértése sem, így Előbb Pataki Attila, majd Varga Miklós került terítékre. Valóban nem volt az igazi, de a közönség vette és ez a "lopott" siker erőt adott hogy énekeljek. Jöttek a többiek sorban, Deák Bill Gyula, Pohl Misi, Tunyogi Péter és még sokan mások. Jól működött így ez a történet mindaddig, amíg el nem készültek a saját dalok, ekkor azonban elég nagy dilemma elé állított a jó sorsom, vajon kinek a hangján szólaljon meg a Cs.Í.T. ? Egy barátom, bizonyos Hohn Krisztina szerint a legmegfelelőbb talán egy ismeretlen, a Papp Attila hangján szólaltassam meg. No ez szép, gondoltam. Ennyi időt elpazaroltam arra hogy az nagy elődök hangján próbáljak meg énekelni, erre most azt kérik énekeljek a sajátomon. Ezt tetézte, hogy akkoriban a komlói színházban részt vettem pár musical válogatáson is, s hogy ez jól működjön ezért a rendező hivatalosan kirendelt számomra egy énektanárt. Talán ez volt az egyetlen amit a hangomért megtettem életemben, hogy becsülettel ott voltam minden órán. A tanárnő lelkiismeretes volt és nem engedte hogy bárminemű rock kilengéseknek engedjek. Ő már az elején eldöntötte hogy belőlem hőstenort farag ha a fene fenét eszik akkor is. Én mint egy igazi jó diák betartottam minden utasítását, eljártam szolfézsre és nagyon ügyeltem hogy megfeleljek az elvárásainak. Szépen halkan nagy levegővel, nem repeszteni a dobhártyákat, hanem úgy ahogy azt a nagy művész bácsiktól látjuk. Néha úgy éreztem könnyet csalok a szemébe a jó viselkedésemmel. Az előadás napján ott ült az első sorban büszkén és várta hogy megmutassam a világnak mire vagyunk képesek mi ketten. Eljött a pillanat, megjelentem a színpadon és "Berger" úgy szólalt meg a Hair-ban mint egy őstulok. Toltam a rockot teli torokból, ahogy azt a rocker közönség már megszokta tőlem éveken keresztül. A tanárnő megadóan lehajtotta a fejét, az előadás után azért gratulált és mondott valamit a fegyelmezettségről, de azt már én nem értettem...
Szóval itt vagyok én a saját hangommal, ami néha fáradtnak tűnik, de a nép így szereti. Ezek után természetes, hogy megpróbálok az lenni aki vagyok és nem bújok mások bőrébe. Mint kiderült ez is rendben van, senki nem követeli a színpadra Vikidál Gyulát ha én ott vagyok. Nemrég egy másik formációval egy motoros fesztiválon léptünk fel és nagyon jólesett, hogy voltak akik a Cs.Í.T. énekesének hangját ismerték fel bennem. Szó mi szó, őt utánozom a legszívesebben. De visszakanyarodva az alap gondolathoz, szóval tetszettek a kezdeti sikerek, de aztán egyre feljebb raktuk a mércét és egyre többet kellett nyújtani a tapsért, ami soha nem maradt el azóta sem. Azt hiszem bennem van a baj, mert ha átviszem a kijelölt magasságot azonnal feljebb akarom rakni a lécet, hogy újra küzdhessek és eljuthassak a legvégén oda, ahova mindig is vágytam, a legnagyobbak közé.
Gyerekkorom óta tetszett, ahogy a sztárokat szereti a közönség, ahogy ők élnek. Közéjük vágytam mindig. Figyeltem őket, elolvastam mindent amit csak lehetett és próbáltam követni a példájukat. Számomra az Edda volt az etalon, s a két megjelent könyv mindent leírt amit csak szabad volt tudni a zenekar pályájáról. Furcsa, szinte misztikus párhuzamok figyelhetők meg a két zenekar (Edda - Cs.Í.T.) sorsa közt. Ugyanazon vidékiség, harcok csapaton belül és kívül, szétesések és újrakezdések. És az ebből születő lírák. Mégis van valami ami különválasztja a két csapat sorsát, az pedig a jelenlegi helyzet. Míg ők Miskolcról az ország elsőszámú rock bandájává nőtték ki magukat, addig mi maradtunk a vidék zenekara. Csinálhatunk bármit, nyerhetünk fesztiválokat, játszhatunk felejthetetlen koncerteket, adhatunk ki lemezeket, velünk mégsem történik meg a csoda. Lehet, hogy az a jó tündér is kiment a divatból, aki a varázspálcájával egy suhintásra meg tudja váltani a világot? Sokat gondolkodtam azon, vajon melyik út vezet oda fel? Megpróbáltam mindent. Megkerestem őket, a nagyokat, hogy segítsenek. Mondják el mit csinálunk rosszul, hiszen az ő kezükben van a bölcsek köve, ők tudják mit kell tenni. Próbálkoztam a médiáknál, hátha... Semmi. Az Istenek nem ismerik a tollat, vagy a számítógép billentyűzetet, így senki sem válaszolt. Vajon miért? Már az is eszembe jutott, hogy lehet hogy a parnasszuson jelenleg nincs annyi hely, hogy mi is elférjünk? A nagy visszatérő meg jubiláló mega bevételt biztosító koncertek azt sugallják számomra, hogy az Istenek még játszani akarnak és foggal-körömmel küzdenek a koncért. Vagy más világ van és a médiák számára nem megfelelő zenész akinek saját zenéje és akarata van? Valóban könnyebb tizenévesekből bohócot csinálni, majd egy-két hónap után kiköpni őket megint valami nem ízlő, megrágott rongydarabot. Erre lehet hogy mi nem vagyunk kaphatóak, de akkor hol a megoldás? Újra és újra csak azt tudom mondani, a megfejtés ott van a szemünk előtt csak a fától nem látjuk az erdőt (vagy fordítva?). A kulcs a sikerhez a közönség. Ők azok akik a nagyok közé emelhetnek minket, becsülve és szeretve azt amit csinálunk. Ők azok akik koncertről-koncertre megveszik a jegyet, ezzel is bizonyítva hogy szükségük van ránk. És ők azok akik nem jönnek majd, ha becsapjuk őket, ha nem leszünk velük őszinték, ha nem azért csináljuk, hogy ők jól érezzék magukat. Igen ám, de ahhoz hogy minél többen ismerjenek meg minket, nekünk is szemléletet kellene váltanunk. A jelenlegi helyzet, hogy ha nincs elég "lé" akkor nem megyünk, oda vitte a csapatot hogy a fellépéseink száma az elmúlt időszakokhoz képest a felére-harmadára csökkent. Igen tudom, hogy vannak kiadásaink, hogy nekünk is minden pénzbe kerül, de ez senkit nem érdekel. El kell végre döntenünk hogy mit akarunk. Nem vagyunk profik, csak azok szeretnénk lenni, de hogy odáig eljussunk még nagyon hosszú az út. És félek, hogy már nem is fogunk odaérni, hiszen a helyben járás sehova sem visz.
Amikor elkezdtem arról álmodoztam hogy egyszer majd híres zenész leszek. Nem lettem az, de vigasztal az a rengeteg koncert, a számlálhatatlanul sok barát akiket a zenével szereztem.
Ha ma abbahagynám fájna, de azt hiszem nyugodtan mondhatnám, én elértem mindent amit egy vidéki képzetlen zenész elérhet ebben az országban. Eszembe jut a Dinamit, Tépd el az időt című dalának pár sora: "mit csináltam, hol rontottam el, nem tudom..." és mielőtt elsiratnám magam az utolsó sor amiben benne van minden amiért csinálom "vidd magaddal éjszakára is ezt a dalt!"
Füles
2008-06-26
