Minden banda életében eljön ez a pillanat. Van aki így indul és van aki hosszú évek elmúlása után jut el odáig, hogy megmérettesse magát. Nekünk szerencsénk volt, már a megalakulásunk évében ott lehettünk, aztán még vagy ötször mértük magunkat ilyen szinten. Hála Istennek, sokszor jártunk jól és csak egyszer éreztünk keserűséget. Most a számomra legemlékezetesebb ilyen versenyről írok. Hogy miért pont ez? Nem tudom.
- Rohadt hideg van, pedig már megittam két féldecit.
- Igyá vazee ez legalább látszik rajtad!
Hatalmas röhögés követte ezt a rövid kis társalgást, majd az üveg szertartásosan útnak indult körbe vigyázva, hogy senki se maradjon ki. Csak a sofőr nem ivott. Ő különben sem, csak ritkán, családi rendezvényeken. Jó ember, csupa szív. Nándi (ez a neve) a Művelődési Ház hivatásos sofőrje, viszi az uralkodó osztály prominens egyéneit mindenhova az országban. Azt mondja jó munka, bár a fizetés nem sok, de legalább nem b...ogatják nap mint nap. Ha nem kell menni, akkor van mit csinálni az öreg Nysán. Látszik is a gépen, hogy jó gazdája van. Ha az ember figyelmen kívül hagyja az ötvenes évek formatervezési fantázia csapdáit és csak azzal törődik, hogy mennyire van megkímélve, akkor fejet kell hajtanunk előtte. A sötétzöld dukkó a honvédségi álca színeit idézi fel bennünk, de ezt hamar feledteti a kiglancolt műszerfal, amit egy üzemanyag mérő és egy 120-ig mutató kilóméteróra tesz teljessé. Mindezt koronázza az a kilenc barna műbőrrel behúzott ülés, amiket anno az Ikarusz első buszaira terveztek. Gyönyörűen csillognak, s ha a káprázatból magunkhoz térünk a következő a padló, ami valamiféle gumival van borítva. Hát persze ez is makulátlanul ragyog a gázolajos kezelés eredménye képpen. Egy szó mint száz, valóban takaros kis járgány.
- Van még?
- Hát, még egy körre aztán szomjazhatunk.
- Nem baj, szomjazzunk csak! Add ide !
- Szerintetek ma még jönni fog?
- Várunk még öt percet és itt hagyjuk, nem igaz, hogy nem tud idejében
felkelni. Már elmúlt hat óra, az út sem rövid...
- Nő...
- Kaját hozott valaki?
- Nekem van pár szenyóm, anyám főzte tegnap. Bár egy tál kakaós rizs
jobban esne, de hát ne legyek már telhetetlen.
Ezek után szertartásosan elővesz a reklámszatyor aljáról egy parizeres szendvicset és elméjülten falatozni kezdi. Szeretem a csávót, olyan magának való jó fej. Már elsőre lejön róla, hogy zenész. Azt persze senki nem feltételezné róla, hogy zongorázni is tud. Nem sokat beszél, de azt legalább senki sem érti. Én már megtanultam kombinálni a szájról olvasást és a jelek, hangsúlyok keverékét. Hogy miért lett a beceneve Szittyós az máig megfejthetetlen számomra, hiszen az elmúlt tizenöt évben nem láttam őt inni.
És mint derült égből a villámcsapás megérkezik Hermi. Hát mit mondjak, elég "rokkos".
- Mi van anyukám, hosszú volt az éjszaka? Igen dizájnos vagy, tán otthon volt Apu?
Ismét röhögés.
- Van még abban az üvegben?
- Ki későn kel, szomjas marad!
- Ne szórakozzatok már, rohadtul fáj a fejem!
- Megvert az az állat?
Ismét röhögés.
- Gyerekek, indulni kéne. Tudjátok ez nem repülő, jó ha el tudom vele érni a hetvenes csúcssebességet.
- Figyeljetek rám, mondom. Ma egy versenyre megyünk és azt szeretném, ha mindannyian úgy állnánk majd színpadra, hogy mindenki tudja, nyerni jöttünk.
- És ez így is van - mondja a Luigi - majd kezet nyújt mindenkinek.
Jóleső érzés. Hat kéz egymást takarva, igazi összetartást jelez.
- No akkor lóra!
Becihelődünk a "buszba", aztán hajrá!
Most, hogy elindultunk, ideje létszámellenőrzést tartani.
A sofőr melleti két ülésen Hermina, (valóban csapzottan) próbál alvást színlelni. Mellette Kacsa már a térképet bújja. Gyanús neki, hogy nincs megjelölve a Kossuth Lajos utca, pedig azon megyünk éppen. Mögöttük Szittyó, már befejezte az evést, s most a tájat csodálja a negyvenszer negyvenes panoráma ablakokon át. Mellette ülök én, legalább olyan trén kinézve mint Hermi. Mögöttünk Fater épp arról próbálja meggyőzni Luigit, hogy úgy is meg kell állnunk majd, mert ez a járgány egyfolytában nem mehet ötven kilóméternél többet, mert akkor meghal. Csak azon kell imádkozni, hogy ez a megállás egy vendéglátóipari komplekszum mellett történjen meg, mert akkor így megelőzhető a szomjhalál és egyéb a veseelégtelenséget előidéző folyadék hiány.
Elhagytuk Komlót!
A táj gyönyörű, bár még márciusban az erdők nem igen akarnak zöldbe burkolózni.
A Nysa a saját csúcstempóját meghazudtolva falja a kilómétereket.
Van aki pihen, s vannak olyanok akik ezt minden eszközzel megpróbálják lehetetlenné tenni.
Kacsa, Hermi és jómagam a hangszálaink bemelegítése érdekében dalra fakadunk, s ennek nem biztos, hogy mindenki egyformán tud örülni. Musical slágereket énekelgetünk. Tudjuk, hogy majd ott a versenyen nem ez lesz a program, de feszültségoldónak megfelel.
Már jó ideje megyünk, furcsállom, hogy még nem kellett megállni...
Kár volt erre gondolnom, mert ebben a pillanatban elhangzik a visszautasíthatatlan felhívás.
- Álljunk meg, fáj a májam!
- Mi fáj, a májad?
- Igen az!
- Neeee!
- De igen. Amikor sokat iszom, egy idő után fájni kezd...
- Mit iszol sokat?
- Bármit, vizet, tejet, szóval bármit.
- Aha! Te, nem a veséd szokott fájni?
- Az hol van?
- Itt - és azzal rábökök Szittyó veséjére.
- Az nem a máj?
- Nem.
- Akkor a vesém és különben is pisilni kell.
- Nekem is, nekem is, jön kórusban hátulról a megerősítés.
- Oké, a legközelebbi faluban megállunk - mondom és ezzel meg is kérem Nándit, tegye lehetővé az akkut májprobléma kezelését.
Nem tudom, hogy van ez, de eddig falu faluba ért, most meg olyan mintha a sivatagban mennénk. Már vagy tíz perce sehol egy ház...
Na végre, meglátunk egy épületet, melynek rég levert vakolatának hiányát egy vastábla próbálja meg valamilyen szinten pótolni. Rajta a felirat minden eltévedt vándort megnyugtat arról, hogy a Jóisten vigyáz rá "ITALBOLT".
Még nem álltunk meg, már a hátsó sorban sietős készülődéssel kerülnek elő a tüdő konzerválását segítő cigaretták. Kurva hideg van, pedig már a nap is fent van, igaz igen haloványan süt át a reggeli köd tejfehér felhőjén. Mire sikerül beesnem az ajtón, Fater és Luigi már a söntésnél állnak. Körbenézek a helyiségben, igazi "szocreál" a kép. A sarokban egy félkarú rabló csörög mindenféle színű fényekkel hívva fel magára a figyelmet. Pár jobb időket megélt asztal köröttük megkopott székekkel. Az egyik ilyen asztalnál egy ötven körüli arc próbál eltűnni cigarettájának füstje mögött, előtte egy üveg sör. A falon - melyre finoman szólva is már tíz évvel ezelőtt ráfért volna egy tisztító meszelés - ezeréves fabulon reklám, vele szemben az Unicum jól ismert reklámarca, a sarokban egy márkáját jól elrejtő színes televízió amin épp valami sportközvetítés megy.
Már-már kifordulna az ember ebből a parasztgyalázóból, ám a söntés mögött egy angyal mindent elfelejtet ebből az egészből. Igazából először nem is őt, hanem azt a két gyönyörű mellet veszi észre a betévedt vándor, amik szinte arra várnak, hogy valaki megtartsa őket, nehogy kiessenek a feszülő blúzból. Nem tudom ezt, hogy csinálják, de valóban az az ember érzése, hogy bármikor megtörténhet ez, s ezért a szemét akkor sem tudja levenni róluk amikor valahonnan a mennyből megszólítja egy csodálatos hang:
- Mit kér?
- Hát azt - mondanám, de nem teszem félve, hogy bunkónak tartana. - Két kávét, az egyiket cukor nélkül
és jéggel, de ha van hideg akkor jég nem kell bele. Elég értetlenül néz a drága azzal a kialvatlan
tengerkék szemeivel, de aztán megfordul és lefőzi a két adagot.
- Jég nincs, várja meg míg meghül - mondja, majd sarkon fordul.
Megvárom. A többiek közben elvégzik folyó ügyeiket, vesznek még egy sört, megisszuk a két kávét Szittyóval, aztán elbúcsúzunk a helytől.
Soha nem hittem volna, hogy kis hazánkban vannak még ilyen távoli helyek mint Boglár, de lehet, hogy nem is a távolság a nagy, hanem mi haladunk lassan? Lassan megszűnik a köd és előbukkannak Badacsony sziluettjei. Persze az a túlsó part, de így is szép. A Nysa most már megmakacsolva magát ráállt az ötvenes tempóra, talán ő is a tájban gyönyörködik. Előtűnik a számomra már oly sokat látott, mégis megunhatatlan Magyar tenger, a Balaton.
- Kár, hogy március van, - mondom - megmártóznék szívesen.
- Én is - mondja Luigi, s azzal mindketten az ablaküvegre tapadunk, mint két kisgyermek.
- Te! Ha nyerünk én belemegyek.
- Hát én is, de én még bukfencelek is ott a helyszínen - mondja Lajos és ehhez olyan eltökélt arcot vág,
hogy muszáj hinnem neki.
Boglár. Hihetetlen, hogy megérkeztünk. Keressük a művelődési házat, végül egy ivóban kötünk ki ismét. Még mindig nagyon fázunk, ezért kibéleljük az arcunkat egy-egy féldeci igényesen felvizezett barackpálinkával. Itt többen vannak mint az út menti búfelejtőben, így rövid ismerkedés után útbaigazítanak minket. Talán ötven méterre lehettünk a fesztiváltól.
Amikor megérkezünk, lejelentkezünk nehogy kihagyjanak minket a jóból. A szervezők elmondják, hogy kb. tizenöt perc múlva sorsolják ki a fellépési sorrendet, ezért kérnek minket, hogy ne tűnjünk nagyon el. Jó, itt leszünk mondjuk, s azzal elindulunk körülnézni a "terepen".
Ami azonnal szembetűnő, hogy nem vagyunk kevesen. Legalább húsz zenekar képviselteti magát, plusz a rajongók. Figyeljük az arcokat, a figurákat. Sokat elárul az emberről a megjelenése és a viselkedése. Valószínű rólunk azt gondolják, hogy valami betévedt szerencsétlen hajléktalanok vagyunk, mert sehova nem megyünk egymás nélkül és a bőrcuccaink is otthon maradtak. Leülünk a teremben, figyeljük a technikusokat és a versenytársakat. Az utóbbiakból van sok kirívóan "rocker", ez már a megjelenésükkor is kitűnik. Vannak akiknek külön ródok hordják a hangszereiket, s vannak akiket kisebb rajongói csoport kísér mindenhová. Talán még autogrammot is osztogatnak. Látszik az arcukon, hogy "zsebben " van a siker. Ülünk a hátsó sorban összebújva, mint a verebek, fázunk. A technikával valami baj van, mert a kezelőszemélyzet fel s alá rohangál, de a cucc meg sem nyikkan.
Valaki bekiabál a terembe, hogy a zenekarok képviselői menjenek ki az előtérbe, sorrendet húzni. Mi kimegyünk közösen, addig sem unatkozunk. Szittyót bízzuk meg eme sorsalakító feladat elvégzésére. Végül is a tizennegyedikek leszünk a sorban, ami jónak tűnik. Közben megszólal a hangosítás is, tehát itt már nem lehet baj.
Elkezdődik a verseny. Az első három fellépő még leköti a figyelmünket, de aztán kezd dög unalmassá válni a sok átszerelés. Elkezdjük felmérni az esélyeinket. Érezzük, hogy vannak itt igen jó kis csapatok is, velük kell megmérkőzni. Közben egy érdekes hangú énekes kezdi nyomni az egyik bandában a rókenrollt. Emlékszem a mai napig a refrénre "...Hé zarándok, hé zarándok, hé zarándok, ugye félsz?..." A csapat neve: Zarándok.
Jópofák és őszinték. Nem a legjobban összeállított a programjuk, de jó. Aztán rájövünk, hogy nem jó viszont a hangosítás és ez rányomja a bélyegét a délelőtti csapatokra végig. Kiterveljük, hogy mi hozzányúlunk a cucchoz, mielőtt játszunk. Lassan véget ér az első félidő, s versenyen kívül bemutatkozik egy helyi kis srác gitáron. Tizenöt éves, Alaitner Andrisnak hívják. Saját, Steve Vai és Satriani nótákat játszik, sampler kísérettel. A pofánk a porba hull tőle, nagyon jó a kölyök. A faterja ott áll mellettünk, figyeli a reakcióinkat és amikor látja, hogy tetszik amit a fia csinál, beszédbe elegyedik velünk. Elmondja, hogy ő szponzorállja a srácot és megtesz mindent, hogy igazi zenész legyen belőle. Dicsérjük a srácot, mert valóban tehetséges, aztán félrevonulunk. Szünet van. Kacsa megbeszélte a technikusokkal, hogy mi kezdjük a délutáni futamot, engedjék meg, hogy beállítsuk magunknak a cuccot. Két feles Hubertus teljesen meggyőzi őket, hogy ennek így kell lennie, így hát nekiállhatunk a beállításnak. Először a dobot állítjuk, majd hangszerenként mindent, s végül a front kerül Kacsa varázslata alá.
A szünet végére egész jó kis hangzást hozunk ki a motyóból. Megérkezik a zsűri és néhány már délelőtt lefutott "sztár" is benéz, hogy vajon ezek a hajléktalanok mit akarnak itt.
Rajta! Elkezdjük a műsort. Nyomjuk a Varjút, mint az Őrültek, majd bealtatunk a Sárga Hollóval és a végére önkívületi állapotban pörgünk a Boszorkányéj című dallal. Csodálatos a játék, élvezzük minden pillanatát. Közben megtelik a terem hitetlenkedő arcokkal és amikor befejezzük, hatalmas tapssal jutalmaznak minket. Leszédülünk a színpadról, átadva a helyet a következő zenekarnak. Többen odajönnek hozzánk gratulálni. Egy helyi csapat van a színpadon épp, rohadt jól nyomják. Érezzük, hogy ők is ott lesznek az első helyért folytatott versenyben. Na még egy banda, aztán lesz ami lesz. Lement az utolsó szám is, a zsűri visszavonul, hogy eldöntsék ki volt a legjobb. Latolgatjuk az esélyeinket. Reálisnak tartjuk, ha az első háromban bent leszünk, de onnan a zsűri kezében van minden. Közben odajön hozzánk a szünetbeli kissrác és gratulál a produkciónkhoz. Őt követi a Zarándok énekese, majd az Alarm énekesével cserélünk címet, ki tudja talán még játszatunk is együtt. Itt már senki nem versenyez, mindenki barátkozik, kapcsolatokat épít ki.
Megjelenik a zsűri. Méltatják a mai nap jelentőségét, dicsérik a szervezést és a bandákat. Elmondják, hogy itt ma mindenki csak nyert, senki sem vesztett, de hát a verseny az verseny és sorrendnek lennie kell. Hogy izgalmas legyen, a helyezéseket fordított sorrendben, hátulról kezdik. Igazából hiszünk mi magunkban, de azért az a bizonyos babszem effektus ott van mindannyiunkban rendesen. Sorra esnek ki a bandák az elsőségért vívott csatában és egyre jobban érezhetővé válik a feszültség a teremben. Már csak három zenekar van vissza és rólunk még nem alkotott véleményt a zsűri. Rohadtul izgulunk, az már biztos, hogy az első háromba bekerültünk, de vajon hova?
- A harmadik helyezett a Nagykanizsai Alarm együttes. Kérjük, vegyék át a díjaikat!
Úristen! Talán mégis? Vagy talán másodikak lettünk? Összeölelkezve várjuk a döntést...
- A második helyen végzett Balatonboglárról...
Sikítunk az örömtől, hiszen ez nem jelenthet mást mint azt...
- A fesztivál győztese a komlói Cs.Í.T. zenekar!
Luigi bukfencet bukfencre hány a tömegben, a többiek ölelkeznek miközben nekem kicsordul a könnyem a boldogságtól. Igen, volt bennünk elég hit és akarat, hogy nyerni tudjunk. Boldogan indulok a színpad felé, hogy átvegyem az első díjat jelképező oklevelet és a hozzátartozó ajándékokat. Megköszönöm az elismerést és felhívom a többieket a színpadra.
Jutalomjáték következik. Lenyomjuk újra a programot, felspécizve egy-két Mobillal. A közönség élvezi, rólunk nem is beszélve. Csodálatos élmény volt, soha sem hittem volna, hogy ez ilyen jó. Lassan elcsendesül minden, véget értek a nagy beszélgetések, indulunk haza. Megkérem Nándit, hogy mielőtt a célállomásra fordítaná a gépet, menjünk le a partra, mert tartozunk valamivel. Sötét van és a Balaton a márciusi arcát mutatja. Nincs befagyva ugyan, de közel van ehhez az állapotához. Bután néz ránk a zavaros víztükör, vajon mire készül itt ilyenkor ez a pár bohém kölyök. Feltűrjük Luigival a nadrágunk szárát és nekiindulunk a víznek.
- Várjatok én is megyek - mondja a Hermi - majd az első pár tétova lépés után megkér...
- Vegyél fel Füles, én is be akarok menni!
Pár lépést teszünk csak, mert nagyon hideg a víz és a sötétben azt sem tudjuk, vajon meddig ér, majd kijövünk a partra.
- Megtettük tesóm - mondja Luigi és boldogan ölel át.
- Megtettük!
Indulhatunk, adom ki Nándinak a jelszót. Látom rajta, ő is örül a győzelmünknek, halkan mormolja magában, csak így tovább, majd mosolyra húzza a száját és fejét csóválva beindítja a zöld szörnyeteget. Fater és Kacsa még kiértékelik a csapatot, s közben az egész napi mezőnyről is reális képet próbálnak festeni, miközben Steve az elsuhanó sötét falvakat bámulja az ablakon át. Luigi miután szomját oltotta, lassan bealszik. Hermi is megpróbál kényelembe helyezkedni mellettem, majd a vállamra hajtva fejét édes álomba merül, s, hogy ne lógjak ki a sorból én is követem a példáját.
Talán húsz perc telik el az indulástól amikorra elcsendesül a kocsiban mindenki.
Éjszaka van. Egy öreg Nysa falja a kilométereket valahol Magyarországon a csillagos ég alatt. Most olyan ez mint a mesében. Teljesült az álom és ha majd felébredünk ez akkor is velünk marad, míg világ a világ...
