Elmúltak a hetvenes évek. Megnősültem és dolgoztam a családért. A barátok is szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, csak páran maradtunk.
Tombolt a Szocializmus, senki nem gondolta volna, hogy utolsó fellángolását mutatja a világ felé. Én is, mint annyi barátom tagja lettem a KISZ-nek, s élveztem a szervezet által nyújtott programokat. Úgy adta jó sorsom, hogy a kenyérgyárban ahol dolgoztam, a többiek engem választottak meg az alapszervezet titkárának. Előnyöket ugyan ebből nem élvezhettem, de legalább néha engem is meghallgattak a főnökeim. Történt egyszer, hogy az egyik srác azzal állt elém, hogy van egy zenekaruk, de nincs hol próbáljanak. Kért, segítsek ha tudok!
Hát persze, hogy segítettem, sőt az egyik próbájukra el is mentem meghallgatni őket. Borzasztó élmény volt! Egy punk formáció a nyolcvanas évek elején... és a név: ELEMI CSAPÁS! Nem elég, hogy punk, de ráadásul még amatőr is! A hajam kiment tőlük komolyan. Teltek-múltak a hetek, s én egyre többet fordultam meg a próbákon. Az egyik ilyen próbán a srácok megkértek, ugyan üljek már be a dobok mögé, mert a dobos srácot elvitték katonának és nem tudnak gyakorolni. Már akkor sem tudtam dobolni! Pár hétig velem gyakorolták a műsort, majd bejelentették, hogy a hétvégén fellépés. Hagyjuk! Ezek után voltam még gitáros is egy ideig náluk, de tudtam, nem ez a végállomás.
Azt mindenki tudta rólam, hogy szövegeket írok, így nem lepett meg amikor egy srác azzal keresett meg, segítsek nekik. Egy akkor alakult rock bandának kellettek a szövegek. A kérés azzal lett kiegészítve, hogy mutassam is meg hogyan képzelem az eléneklésüket.
Persze hogy ismét lépre mentem, de ma már nem bánom. Ez volt az első igazi bandám, a HEROS. Soha nem léptünk fel, de sokat dolgoztunk és azért ez is valami...
Sajnos pár hónap szorgalmas munkája után szétment a csapat, s én újra az maradtam aki voltam, egy a tízmillióból.
Ezek után nem is tudom hogy keveredtem egy metál csapatba, de ott már fellépések is voltak, igaz csak egy-kettő. A történeti hűséghez hozzátartozik a zenekar neve: Cromwell. Az első videó felvételem is ezzel a csapattal készült. Miután stílusviták miatt ez a történet is gallyra futott, úgy éreztem abba kell hagynom, komolyabb dolgokkal kell, foglalkozzam.
Hát nem így lett. A régi (HEROS) bandából megkeresett a bőgős, hogy új csapatot csinál, jöjjek el énekelni! Csodálatos másfél évet éltünk meg az ETIKETT zenekarral. Csak saját nótákat nyomtunk és mindig teltházas bulikat játszottunk. Öröm volt a zene! De minden szép egyszer véget ér, így ez is. Egy napon, amikor a stílusokról beszélgettünk, rájöttünk, hogy mindannyian más zenét szeretnénk csinálni. Fantasztikus volt így elválni, a mai napig jó barátok vagyunk. Ez a csapat megérdemli, hogy felsoroljam a tagok nevét. Dobos: Úlyvári László, Gitáros: Juhász István, Basszusgitárosok: /első időszak: Varga Zsolt/ /második időszak: Lehel Zoltán/ Ének: Papp Attila
Nem sok idő telt el, s az Úlyvári Laci azzal keresett meg, jöjjek mert egy kurva jó gitárost talált, csináljunk újra valamit. Valóban a gitáros ügyes srác volt. Egy szakállas, szemüveges arc egy Gibsonnal a kezében: Király Tamás. Így hárman alakítottuk meg a Szobaszerviz nevű formációt. Hosszú hónapokig cserélődtek nálunk a basszusgitárosok, míg végre rátaláltunk egy hosszú hajú kölyökre a szomszéd zenekarnál. Megkértük, ha van ideje, segítsen ki minket... Nálunk maradt, a név talán ismerős: Németh Attila /Kacsa/
Hosszú hónapokig játszottunk ebben a felállásban, majd a Laci Pestre költözése újabb tagcserére kényszerített minket. Az akkori új dobos is megjárta már előtte a rock mélyebb és magasabb bugyrait, így tudtuk ő a mi emberünk. Hováth Gábor /Puckás/
Gyönyörű éveket éltünk meg együtt. Havonta játszottunk kétszer a Juhász Gyula Klubban, sőt egy ízben Németországba is eljutottunk. Nekünk állt a zászló! 1995 áprilisában már feldolgozásokat is nyomtunk, s a közönség visszajelzése az volt, hogy megtaláltuk a jó utat.
Április 28-án a közeli ünnepi fellépés próbájára mentünk a klubba, amikor jött a hír: Tamás barátom autóbalesetben meghalt. Ő az első halott az életemben. Nem tudtam és nem is akartam elhinni a tényt. Sírva mentem haza a Pucekkal és napokig azt sem tudtam mi van. A Tamás nem csak a zenésztárs volt, hanem sokkal több annál. A legjobb barátom volt. Néha úgy éreztem, olyan mintha a bátyám lenne. Mindig segített ha bajban voltam és akkor is mellettem állt ha valami hülyeséget csináltam. Soha nem engedte el a kezem, csak most, de most végleg. Máig nem tudom feldolgozni a halálát és azt hiszem végigkísér egész életemen át.
A tragédia napján a többiekkel kimentünk a Sikondai tóhoz beszélgetni, vigasztalni egymást.
Láttam mindenkin, hogy mit érez. Fájdalom, düh és elkeseredés az értelmetlen halál miatt. Akkor nagyon szerettük egymást és megfogadtuk, nem válunk el, folytatjuk, amit elkezdtünk magunkért és a barátunk emlékéért.
Május elsején nem játszottunk, de kimentünk a helyszínre emlékezni. Ott talált meg minket egy srác, Zsiborás György - akit már más zenekarokból ismertünk - hogy szívesen beszállna hozzánk a Tamás helyére. Vele indult útjára az a történet, amit a következő fejezetekben olvashattok. Cs.Í.T. avagy mindhalálig rockn'roll!
