Tizenévesen az akkori könnyűzenei világban nem igazán volt kialakult elképzelésem arról, hogy ki a jó. Korda György, Koós János, vagy Kovács Kati, nem tudom? Volt valami Illés, de nem volt szimpi a nyáladzása a figurának. Egy csapat azonban valahogy mégiscsak megfogott. Omega, igen ez az, ami nekem tetszett. Rohadt nagy körítés, jó cuccok, fény, füst és bazi nagy díszletek. Nem dumáltak, arról hogy nekem mi kell, csak játszottak. Néha a tv-ben is láthatóak voltak, s ha olyankor otthon voltam, behaltam tőlük, mint húsvéti bárány a böjt után.
Nap-mint nap gondoltam arra, hogy egyszer én is ott leszek azon a színpadon, bár tudtam ezek az álmok sohasem fognak megvalósulni. Mindegy, álmodozni jó volt, s ha csak pár óráig is kísértek el az éjszaka színes képei, máris jobb kedvet csináltak egész napra. Sajnos az akkori időkben sem Komló volt a rock fővárosa hazánkban, így kevés volt rá a remény, hogy egyszer élőben is láthatom őket.
Voltak viszont ünnepek, amikor a néptánc bemutatók tucatjai mellett néha a helyi hatalom kiskirályai a nép felé gyakorolt kegyeik közt megengedték a város könnyűzenei életének képviselőinek, hogy harminc-ötven percben megmutathassák magukat. Ezek oly nagy kegyek voltak akkoriban, hogy mindegy ki játszott, a város fiatalsága ott tolongott Sikondán, vagy Magyaregregyen a színpad előtt már órákkal a buli előtt. Természetes, hogy én is ott voltam a tömegben. Még csak a dobot kezdte felrakni egy kölyökképű srác, engem már hatalmába kerített az a furcsa érzés, amit a mai napig érzek, ha a színpadra lépek. Aztán jöttek a többiek, egy Angela Davis frizurás fekete srác gyönyörű csillogó gitárral, majd egy másik fura figura a basszussal, aztán egy vörös hajú srác egy fuvolával. Hosszú félórákon keresztül állították a cuccot, de nekem ez már a koncert volt. Aztán lementek a színpadról Furcsa volt számomra, hogy akkor most mi is van tulajdonképpen? Fognak ezek ma még játszani, vagy mi lesz? Már esteledett, amikor a színpad fényeit felkapcsolták. Nem volt akkora, mint amit tv-ből már megszoktam. Pár darab piros-sárga-zöld és kék hatvanas izzó próbálta fényárban úsztatni a szegényesen összerakott színpadot. Hát nem volt egy Omega. De ami a fontos, hogy ott lehettem és láthattam. És egyszer csak elsötétült minden Na, ez fasza, gondoltam, egész nap erre vártam, most meg elmegy az áram. Már este volt, a fák koronái azt a kevés fényt is eltakarták, amit a hold és pár kósza csillag összehozott az égen. Cigit kotortam elő a zsebemből és rágyújtottam. A mellettem álló srác lelájmolt eggyel, aztán a barátnőjének is kért még egyet. Ez jó kör volt, mondtam magamban aztán elindultam a kerítés irányába
Egy pillanat alatt történt minden. Hirtelen feléledtek "a fények a hangok az árnyak". Megszólalt a gitár, aztán a dob és a többi hangszer és elindult a koncert. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Azóta is sokszor eszembe jut az a buli. A dob mögött az a Surányi Isti ült, aki a későbbiekben, mint basszusgitáros minket is kisegített. A fekete srác az óta jó barátom lett. Zenészkörökben csak Gipsy néven ismerik. A többieket is volt szerencsém megismerni a későbbiekben, egytől-egyig példaképeimmé váltak. Talán a kitartásomat pont attól az Ábrahámfy (Ábris) Gyuritól tanultam, aki ott akkor bennem legyőzött mindenkit, beleértve még az Istenként tisztelt Kóbor Jánost is az Omegából. Mentek a dalok egymás után, s én már annyira kész voltam az élménytől, hogy azt sem tudom, hogy lett vége, hogyan értem haza. Aznap este eldöntöttem, ha a csillagok le is hullnak az égből, én akkor is ROCKZENÉSZ leszek.
