Nem tudom miért nem szeretem ezt a számot, nem vagyok babonás, de valahogy mégsem. Ugye tizenhárom az kapott pofonokból pont egyel több mint tienkettő, húszezresekből meg pont egyel kevesebb mint tizennégy. Szóval nem jó szám és kész, de hát a tizenkettedik fejezet után mégsem jöhet a tizennegyedik ugye? Sokat gondolkoztam (jó, méláztam) azon vajon mi érdemes arra, hogy egy ilyen fejezetbe kerülhessen, aztán rájöttem szerencsétlen szám szerencsétlen történeteket kell jelezzen. Ilyen fejezet még úgysem volt ebben a könyvben, így itt az ideje annak, hogy ez is megszülessen. Itt és most azok a negatív történetek kelnek életre amiket az elmúlt tizenöt évben megéltünk a bandával. Lesz súlyos autóbaleset, egy nagyon jó barát aki elment, beszakadó színpad és pofára esés egy buli kifizetésénél, de lesz vidám tag elhagyás a nagy magyar éjszakában. Szóval, dőlj hátra kedves olvasóm, tégy magad mellé egy sört az asztalra, helyezkedj el kényelmesen aztán uccu neki! Kezd el olvasni ezt a fejezetet!
Amikor az angyalok vigyáztak ránk
Jószerencsénk úgy kedvezett nekünk hogy Jászberényben megnyertük a Marshall fesztivált és ennek fődíjaként harminc óra stúdiómunka lehetőségét a Magyar Rádió 8-as stúdiójában. Nagyon nagy érdem volt ez akkoriban, hogy egy vidéki banda a "királyi" rádióban rögzíthet pár számot. Ennek rendje és módja szerint összeszedtük a "cuccost" és egy Aleko személygépkocsival valamint a ráaggatott utánfutóval megcéloztuk a Fővárost. Valami Ifjúsági szállón találtunk erre a három napra ágyakat, ahová lehajthattuk a fejünket. A három nap meló csodálatos volt, élveztük minden percét. Nagyon vártuk már, hogy az elkészült anyaggal hazajöjjünk és megmutathassuk mindenkinek. Akkoriban a felállás így nézett ki. Steve, Kacsa, Fater, Luigi és én. A Fater és a Steve előbb hazajöttek, mert dolguk akadt, így az Alekoba csak a Kacsa, a Luigi és én szálltunk be. A cucc az utánfutón, a hangszerek (kivéve a dobot) a csomagtartóban. Valamikor délután indultunk el és úgy számoltuk vacsira otthon leszünk. Megtankoltuk a járgányt és úgy gondoltuk, hogy az üzemanyag ki is tart Komlóig. Szép idő volt, az utak sem voltak zsúfoltak, így aztán teljes nyugalomban falta a kilómétereket az Orosz csoda. Valahol féluton már láttuk, tankolnunk kell majd, de úgy számítottuk, hogy ez Dombóvár lesz. Lassan ránk esteledett és az üzemanyagszint jelző egyre követelőzőbben világított meg minket. Már csak olyan öt-hat kilómétert kell kibírjon és "megitatjuk" mondtuk mindhárman. Hogy most besérült e mert így ki akartuk számolni a fogyasztását, vagy nem értette az ízes Magyar beszédet az a dög, nem tudom meg már soha, de egyszer csak megmakacsolta magát és megállt. Rohadtul elkeserített minket a helyzet. Ott álltunk az út szélén távol minden benzinkúttól. Ráadásul este...a tökünk tele volt nagyon. Az autó egy körülbelül huszonöt fokos lejtő alján állt le és ugyan ilyen fokban emelkedett az út előtte. Szóval ott voltunk egy völgy kellős közepén, benne a nagy magyar estében. Kiszálltam és az elakadás jelző háromszöggel elindultam visszafelé, mondván lássák, hogy itt mi el vagyunk akadva de kurvára. Letettem a jelzést az autótól kb száz - százötvenméterre, majd visszamentem és beszálltam. Mit tegyünk most, ez volt a kérdés. A Kacsa kiszállt a kocsiból és elindult Dombóvár irányába felfelé az emelkedőn, hogy megnézze milyen messze lehetünk a várostól. A Luigi az anyós ülésen hallgatta az autórádiót, míg én a kormány felőli oldalon azon törtem a fejem, hogy oldjuk meg ezt a buta helyzetet. Közben a Kacsa eltűnt a láthatárról. Szóltam a Luiginak, hgy utána megyek mielőtt még elvész, de mielőtt kiszálltam volna belenéztem a belső visszapillantó tükörbe. Láttam hogy az "érkezési" oldal felől megjelent két fényszóró a domb tetején. Jól van, gondoltam. Megvárom míg elmegy aztán majd kiszállok, nehogy elüssön ebben a nagy sötétségben. Néztem a tükröt és hirtelen valami furcs érzés kerített a hatalmába. Nem indexel! Az elakadást jelző háromszög úgy porlott szét a kerekei alatt, mint egy fagylalt ostya. Úristen! Láttam ahogy a reflektorok hatalmas sárkány szemekké nőnek...Húzd le a fejed, üvöltöttem a Luigira. Ő is, én is előre buktunk, védve a fejünket a kezeinkkel. Hatalmas roppanás, majd éles fémes csattanás hallatszott és abban a pillanatban megrázkódott az autó. Az utánfutó először belecsapódott az Aleko csomagtartójába, majd onnan a tőlünk jobb oldalon elterülő szántás felé repült.A kocsi is elindult arra felé, de az út mellett lévő árok megfogta. Az utánfutón lévő dobfelszerelés, a kis Marshall erősítő és a basszus cucc szanaszét repült, kiszámíthatatlanul. Őket követte a pótkerék és a futó merevítése futóval együtt. Körülbelül harminc méteres körzetben szóródott szét. Az autóban a csattanást követően a két fejünk közt elrepült a basszusgitár kemény fa tokban. A belénk rohanó húst szállító Mercédesz hűtőkocsi az ütközés után "gellert kapva" végigszántotta az oldalamon az Alekot. Ha kiszálltam volna, akkor amikor akartam, ott haltam volna meg... A Merci ment még ötven métert és csak ezután állt meg. Mellettem a sokktól a Luigi sírógörcsöt kapott, én nem tudtam felfogni, hogy mi is történt valójában. Átöleltem a barátom és megkérdeztem van e valami sérülése. Azt mondta mindössze a nagy ütközéstől megrándult a háta. Az jó mondtam, gyere szálljunk ki! Nem volt egyszerű hiszen az autó olyat kapott, hogy az ajtók beszorultak a deformálódástól. Lassan mindketten kikászálódtunk és az a látvány ami ott várt minket... az leírhatatlan volt. Mintha egy bomba csapódott volna be, mindenhol üvegszilánkok és a zenekari felszerelés alkatrészei amerre a szem el lát szerte szét szóródtak. Az autó hátulja szétszakadva, az utánfutó mint egy használt papírzsepi, összegyűrve a szántásban. Adj egy cigit, mondtam a Luiginak és miután meggyújtottam, felültem a kocsi épen maradt motorház tetejére. Tőlünk ötven méterre ott állt az elkövető teherautó, de nem szállt ki belőle senki. Miért? Kérdeztem megamtól. Újra valami furcsát éreztem, leszálltam a motorháztetőről és elindultam a Merci felé. Amikor mellé értem és kinyitottam az ajtót, egy hatvan év körüli férfit találtam, aki sokkos állapotban ült maga elé meredve. A keze remegett és igazából hatalmas szánalmat éreztem. Nyugi, mondtam neki, semmi nem történt. Rámnézett és én folytattam a monológom. Csak az autó ment gallyra, de senki nem sérült meg. Láttam az arcán a megkönnyebbülést. Közben a Kacsa is visszaért a Luigihoz és együtt "gyönyörködtek" a helyszínben.
Ivott? Kérdeztem a vétkes autó sofőrjét.
Nem, csak elaludtam. - mondta és így folytatta. Minden nap erre járok, tizenhárom órája vezetek. Egy pár másodperc lehetett...
Rendőrt kell hívnom. - mondtam Különben nem fizet a biztosító. Mehet? Igen - felelte, miközben a papírjait kezdte előszedni.
Minden rendben? - kérdeztem tőle.
Igen. Most már minden azt hiszem - válaszolta sokkal nyugodtabb hangon.
Elővettem a mobilom és lejelentettem a baleset színhelyét. Talán tizenöt pec telt el, mire kiértek a rendőrök. Addigra elkészítettük a baleseti jegyzőkönyvet, így nem sok dolgot hagyva a "szerveknek". Az egyik rendőr körbejárta az Alekot és csak ennyit mondott nekem:
- Köszönd meg az oroszonak hogy még mindig vasból csinálják az autóikat! Ha ez nem egy ilyen vasmonstrum, ti mindketten meghaltatok volna.
Felvették ők is az ilyenkor hivatalos jegyzőkönyvet,segítettek egy kicsit összeszedni a romokat, majd ahogy jöttek úgy el is mentek. Közben megérkeztek a Cencusék (akiket hívtunk menteni) Komlóról, összedobálták a még mentehtő dolgainkat, üzemanyagot töltöttek az Aleko csodával határosan megmenekült tankjába és elindultak hazafelé. Én és az egyik segítő srác beültünk a "roncsba" majd megpróbáltuk a lehetetlent, elindítani a kocsit. Csoda ide vagy oda, a ruszki gép megrázkódott és elindult. Ugyan kicsit más felé ment volna az eleje mint a hátulja, de ügyesen kordában tartva azért csak elindukólt hazafelé. A dombóvári Mol kúthoz érve ért utol a felismerés, hogy mi történt velünk. Sírva borultam a kormányra. Barátom átültetett a másik oldalra és átvette tőlem a vezetést. Lassan, olyan ötvenes átlagsebességgel küzdöttük le a hátralevő utat, de hazaértünk. Még ma is elgondolkodom, miért néztem akkor a visszapillantó tükörbe, miért nem szálltam ki jó szokásom szerint és mi óvott kettőnket a kocsiban akkor amikor bekopogtatott a halál?
Biztos vagyok abban hogy fentről ezer vagy még annál sokkal több angyal vigyázott ránk ott akkor, azon az estén.
Az utolsó dal
Ezerszer végiggondoltam, leírjam e, de úgy hiszem tartozom neki és azoknak, akik őt úgy szerették. Az ő utolsó perceinek elmesélése tehát elengedhetetlen. Fenyvesi Lászó, nekem mindig csak Fenyőmaci marad, mert olyan volt mint egy igazi jópofa mackó akit csak szeretni lehetett. Nem az alkata tette azzá, hiszen egy vékony srác volt, hanem a lelke. A lelke, ami olyan volt mint a mesebeli maciknak. Mindenkit szeretett, mindenkihez volt egy jó szava és vigyázott, hogy senkit ok nélkül meg ne bántson. Furcsa volt a mi barátságunk története, hiszen ő "csak" beugrónak jött át hozzánk a Hádész zenekarból, ami mellesleg a saját bandája volt. Hosszú heteken keresztül nyaggattam, hogy maradjon velünk, mert ezzzel a történettel mindketten jól járnánk. Ő nem akart állandó lenni, mert hitt a saját csodájában és ezt nagyon tiszteltem benne.
2001 Július 19-én a születésnapomat Sásdon egy Summergrand fesztiválon ünnepeltük. Akkor jött oda hozzám, hogy legyen az ő szülinapi ajándéka, elfogadja a meghívást a bandába és örökös Cs.Í.T. Tag lesz. Fantasztikus ajándék volt ez akkor nekem. Rá pár héttel Augusztus 3-án Magyaregregyen már úgy mutathattam be őt. Fenyvesi László, Fenyőmaci a zeneka új basszusgitárosa. Ez volt az első és egyben az utolsó olyan koncertünk, ahol teljes jogú tagként állt mellettem.
Motoros találkozó volt, igazi Augusztusi meleggel. Mindenkit megviselt a hőség, így nagyon vártuk hogy mielőbb megmártózzunk a strand igen hideg vízében. Beálltunk, majd locsiztunk egyet. Egy kis idő múlva kijöttünk a vízből, megtörölköztünk és felöltözve a húrok közé csaptunk. Jó volt a hangulat mint mindig, ütöttek a Mobil, Edda, P.box dalok. Úgy terveztük, nem nyomjuk le egyben a koncertet, hanem valahol a felénél megállunk enni, inni és egyet fürödni, aztán majd folytatjuk. Így is volt. Miután lenyomtuk az első száz percet, leálltunk kajálni és piálni, majd sort kerítettünk egy kis megmártózásra. Fenyőmaci nem jött be, a barátaival beszélgetett, majd egy kis idő után szólt hogy folytatni kéne a műsort. Kikászálódtunk a medencéből, megtörölköztünk, felöltöztünk és elfoglaltuk a helyünket a strand büféje előtt kijelölt "színpadon". Jó szokásunkhoz híven előre megbeszéltük a következő pár dal sorrendjét, majd én ellenőriztem hogy mindenki "kész" van a játékra. Háttal álltam a közönségnek és egyenként megkérdeztem a többiektől hogy mehet e. Mindenki igent mondott, Laci basszusgitárján a hangerőt tekerte fel, rámnézett és mosolyogva bólintott, mehet.
Visszafordultam a közönség felé, újra köszöntöttem őket, majd elkezdtük az első dalt. Ekkor az történt hogy, Fenyőmaci megtántorodott és elájult. A Zsibi elkapta, ne hogy megüsse magát, de a hangszere akkor már a földre esett. A Gyuri kiálltott hogy ráz, ekkor én kitéptem a konektorból a dugót mindenestől. Mint kiderült később, a leesett gitár csapódott olyan szerencsétlenül a földhöz, hogy annak a jack dugója lett zárlatos és így körülbelül tizenhárom voltos áram rázta meg a Zsibit. A Laci eszméletét vesztette, ezért a Gyuri a földre fektetve próbálta magához téríteni. Ma is csodálom a lélekjelenlétét, ahogy akkor viselkedett. Azonnal megvizsgálta a pulzusát és a légzését. Sajnos egyik sem volt, így haladéktalanul elkezdte az újraélesztést. Én már a mentőket értesítettem közben hogy jöjjenek. Mindenki döbbenten állt az eset előtt. Sikerült többször a légzést és a pulzust visszaállítani működőképesre, de rövid idő után újra leállt minden. A mentők a megérkezésükkor azonnal felmérték a helyzetet és gépre rakták a Lacit. A helyszínen sikerült újra visszahozniuk, így tették be a mentőbe. Én, a Pucek és egy lány aki a Lacihoz tartozott a Cencus autójával indultunk a mentő után. Borzasztó sebességet diktált a mentős, alig tudtam követni, egyszer csak megállt. Akkor még nem tudtam hogy miért, ma már sajnos megtanultam hogy csak álló autóban élesztenek újra. Több alkalommal kellett megálnunk, míg végre a Pécsi kórházba értünk. Itt Lacit bevitték az intenzívre, minket pedig leültettek a folyosón. Sokáig ültünk kint, de senki nem mondott semmit, míg az orvos jött ki hozzánk és megkérdezte kijei vagyunk a Lacinak. Elmondtuk hogy a barátai és egy közeli hozzátartozója. Az orvos a szemembe nézett és azt mondta, a barátotok elment. Nem akartam felfogni amit mondott, csak topogtam ott szerencsétlenül a többiekkel. Az orvos folytatta. Hátsó falú infarktusa volt, már ott a helyszínen meghalt. Az hogy lehet, hiszen útközben...
Mit sem ér semmilyen magyarázat, ha egyszer valami véget ér, pláne ha az a valami a legfontosabb a világon, az élet. Még ma sem tudom felfogni hogy miért kellett elmennie. Fiatal jóképű, tehetséges srác, aki előtt ott volt egy csodálatos élet lehetősége. Egyetlen magyarázatot tudok csak elfogadni, azt hogy túl jó volt és a menyországba kellenek az ilyen csodálatos lelkek mint ő.
Amikor visszamentünk Egregyre, mindenkit megdöbbentett a hír. Reggelig ott ültünk némán, várva a rendőröket, akik felvették a jegyzőkönyvet és emlékezve egy fantasztikus emberre, egy igazi barátra, Fenyvesi Lacira, Fenyőmacira.
Rá egy évre a motorosok megemlékeztek róla ugyanott és természetesen mi is ott voltunk , hiszen ő hozzánk tartozott és tartozik míg ez a zenekar él.
Füles
