Hát igen! Még az elején írtam, hogy ajánlom ezt a könyvet azoknak akik most törik a fejüket abban hogy nekikezdjenek ennek a koszos és csillogó, keserű és édes, fájdalmasan a lélekbemaró és puhán simogató játékba, amit csak úgy hívunk: zenélés. Talán sok szépet leírtam és talán voltak intő szavak is, ki-ki a maga elképzelése alapján válogathat melyik tetszik jobban. Most mégis a durvaságát írom le, mert azt akarom hogy soha senki ne jusson el abba a mélységbe ahová a sikerből zuhanhat az aki egyszer megízleli ennek a játéknak a csodálatos ízét.
Már kb. huszonöt éve aktívan nyomom a rockzenét. Megtanultam becsülni a kicsi jót is és szeretni a sikert, akármekkora is legyen. Tele vagyok emberi hibákkal, hiszen nem vagyok különb azoknál akik eljönnek a buliainkra. Érzem ha könnyen jön a sikerm, és azt is ha keservesen kell megfizetnünk minden összeütött tenyér hangjáért. Amikor elkezdtem, azt gondoltam ez egy jó hobby és ha majd megunom, mint a kisgyermek a lendkerekes autót, bevághatom a sarokba. Nem így történt. Ha egyszer megérzed a siker csodálatos ízét, rabjává válsz és nem akarsz szabadulni tőle többé sohasem. És a siker sikerre szomjazik, egyre többet akar és elkezdi felzabálni a tested és a lelked. Észre sem veszed és egyre többet dolgozol érte, egyre több pénzt költesz rá. A siker olyan mint egy rossz kurva, csak viszi a pénzt, s vele a lelked minden egyes alkalommal. Már nem csodálkozom, hogy annyi rockzenész lett alkoholista vagy drogfüggő. Nem bírták a tempót és kellett, hogy valami hajtsa őket tovább, akár felfelé vigyen is az az út, akár a pokolba. Ma huszonöt év zenélés után széthullott családdal a hátam mögött itt állok és nem jutottam el oda ahová vágytam. Feláldoztam mindent, hogy megvalósítsam az álmom és a menyország helyett a pokol lett a végállomás. Kudarc, kudarc után. Amikor elindul a szekér új reményeket táplálva ismét a lelkem dobom a lovak elé szénának, de az első jó kör után mindig valami utamat állja és vagy tengelytörés a vége vagy egy szakadék aminek az alján a teljes megsemmisülés vár. Jobb esetben az ember a diliházban köt ki és ha onnan kijön sajnálkozó, talán meg-megértő barátok fogadják akik a megszokott "ugye mi megmondtuk hogy lassíts, mert ez lesz avége" szöveggel próbálnak mérsékletre nevelni. De ezt nem lehet félgőzzel, mérsékelten csinálni! Ebbe vagy beledöglesz, vagy eléred az álmaid. Igaz akkor is bele fogsz pusztulni, csak az a kérdés mi jön előbb, a gyönyör vagy a pokol? Ez az ördög játéka és mi zenészek csak hangok vagyunk az ördög hangszerén. Mégis vállaljuk, mert vágyunk rá, hogy boldogok lehessünk egy-egy pillanatra. Nincs a világon olyan ember aki ne szeretne boldog lenni, miért pont mi lógnánk ki ebből a sorból? Most itt vagyok egy sikeres zenekar élén, tizenötéves banda múlttal és azt érzem még el sem indultunk. A rajtvonalnál erőlködünk és már lehet hogy többször be is szartunk az erőlködéstől, de csak ennyi. Mímelt siker édes mámorában fetrengünk és tátott szájjal várjuk a sültgalambot ami baszik a szánkba repülni. Te aki olvasod most a soraimat jegyezd meg jól a következő mondatom, mert ez a kulcsa az egésznek. SOHA SENKI NEM FOG ANNYIT TENNI A SIKEREDÉRT MINT TE, EZÉRT JÓL VÁLASZD MEG A PARTNEREID! Nincs az a zenekar ahol mindig mindenki érti a célt és ismeri az ahoz vezető utat, s ha mégis valami csoda folytán e kettő összejönne, akkor tudnod kell hogy nem fognak a te két szép szemedért feláldozni bármit is, hogy részesei lehessenek a közös sikernek. A zenekarosdi egy olyan játék mint egy hajó, annyi különbséggel, hogy mindig vannak rajta utasok akik csak élvezni akarják az utazást és te helyettük is lapátolni fogsz hogy ez a hajó szelhesse a hullámokat. Kurva nehéz és elkeserítő nap mint nap meggyőznöd a társaidat arról hogy bár iránytű nincs, de jó felé haladunk és ha mindenki dolgozik, előbb vagy utóbb célba érünk.
Nem beszéltem még a külső tényezőkről, pedig azok pont olyan fontosak, mint az előbb említettek. Ma az ország könnyűzenei életének az a szelete amit mi élő rockzenélésnek hívunk, a következőképp néz ki.
Vannak a vidéki tehetséges kis bandák, akik már felvállalva önmagukat előmerészkednek apuci garázsából és itt-ott megjelennek megmutatni önmagukat. Nekik a háttérből hiányzó milliomos apuci-anyuci nélkül keserves sorsot ád az ég. Egy ideig együttmaradnak a csajok és a haverok szórakoztatására, majd a lendület elfogyásával párhuzamosan a banda is elfogy. Vannak, akik túlélik és újra próbálkoznak. Két három bandát megcsinálva, kellő hangszeres tudással és persze hangszerrel nekiindulhatnak a nagy rockbusinnesnek. Eleinte maguk szervezik kis buliaikat, majd rálelnek a nagy megfejtőre, akit nevezzünk csak koncertszervezőnek.
Itt adódnak az első alkalmak, hogy a banda kimozdulhasson a megszokott otthoni környezetből és megmutathassa magát idegen tájakon is. Egyre több buli, de lóvé az nincs, mert hát bemutatkozni pénzért illetlenség volna a koncertszervező szerint. Gázsi majd legközelebb, ha a banda visszajön. Soha többé nem megy vissza, mert akkor kiderülne, hogy a megfejtő nem tudja eladni a csapatot.
Jön a következő kiugrási lehetőség, irány a tehetségkutató fesztiválok nagy lehetősége. Ha a csapat jó, a tisztelt zsűri meghozza a döntést, hogy győztesnek hirdeti ki. Itt azonban meg is állnék, mert ezek a fesztiválok (tisztelet a kivételnek) előre lezsírozott koreográfia szerint zajlanak. Ha egy lemezkiadó cég csinálja, ott csak az álltaluk favorizált, éppen a következő lemezén dolgozó bandának kell nyernie, így meg van a hiányzó ötven óra stúdió idő, mint főnyeremény. Aztán vannak másféle összefonódások, szakmai, anyagi, stb.
Mindegy, most a jó példáról beszélünk ahol nyer a legjobb zenekar, átveszi a díjat és... és ...és ?
És nem történik semmi. Holnapután megjelenik egy rövid cikk valamelyik helyi lapban róluk, ha szerencsések (és van bőr a képükön hozzá, hogy megírják magukról és elküldjék) akkor egy zenei magazinban is és itt kifújt a történet. Jó esetben összekalapolnak egy lemezre valót, amit valamelyik haver olcsón összekever és elindulnak az országban szerencsét próbálni. Ha jól nyomják akár húsz évig is csinálhatják, de nem lesz belőlük semmi. Miért? Elmondom.
Ma Magyarországon "Sztár" zenekar kétféleképp születhet. Az első a mindennap a televíziókból folyó nyáltörténet, a médiacsinálhülyétagyerekből zenekar, a második pedig a rock nagy klasszikusai, a poraikból újra és újra feltámadni kész múmiák tömege, élükön a hetvenes, nyolcvanas évek akkoriban valóban nagy sztárjaival. Csak megjegyezném valószínű hogy a többemeletes, saját stúdióval, fürdőmedencével felszerelt házaikban élő bácsik és nénik rászorulnak arra a pár millióra amit még összehakniznak, mert ugye playbackosan megy már csak nekik a rock, mert a tehetség és a hang elfolyt a whiskyvel. Ők képesek megfizetni a médiákat hogy újra kifényezzék a már rég megkopott hírnevüket. És mit csinál a jó magyar ember? Elmegy a megakoncertre hogy újra hallhassa a "csodát" (igaz lemezről). A kis csóri vidéki gyerekek meg elmennek szépen szállítási költségért, meg némi kajáért-piáért, hogy vidéken is legyen élő zene. Na ők nem fognak ott játszani ahol a "nagyok". Még jó hogy csóró az ország és az önkormányzatok nem tudják megfizetni a sztárgázsiért harminc percet végigtátogó "isteneket" így azért csak csurran-cseppen valami az igazi élő zenét játszó kis bandáknak.
Hát így van ez kérem. Nem rég jöttem ki a diliházból, egy öngyilkossági kísérlet után, miután az életem szétesett. Valami lehet abban hogy normális ember ezt nem vállalja. Szerintetek most mit csinálok? Igen, rakom össze a programot a következő bulira, aztán majd meglátjuk, lesz ami lesz.
Lóri mondta: "A rock örök és elpusztíthatatlan". Igaza volt, én még azzal egészíteném ki, hogy az igazi rocker olyan mint maga a rock, kőkemény és elpusztíthatatlan.
Füles, 2009. október 10.
