Igen tudom. Egyszer minden véget ér, mert ilyen ez a világ. Megszületünk, mint az égen a csillagok és egy röpke pillanatig élünk, majd távozunk úgy ahogy jöttünk; a semmiből a feledés mély homályába. Súlyos és mély, fájó mondatok, amikkel nem tudok mit kezdeni. Sokszor teszem fel magamnak ugyanazt a kérdést: Miért? Mire való szenvedni, küzdeni, ha egyszer úgyis véget ér? Ki találta ki ezt a játékot és neki mi ebben a jó? Miért vagyunk? Soha nem kaptunk sem én sem te erre választ. Mégis újra és újra feltesszük, talán már nem is várva, csak úgy önmagunknak.
Élünk és ennél fontosabb nincs is most számunkra, s ha már így adatott megpróbálunk alkalmazkodni az álmainkhoz. Van ki űrhajós lesz, van ki csak mozdonyvezető akar lenni. Van ki hajtja a pénzt, s van kinek elég a boldogság. Van aki hétvégén túrja a földet és délben megissza a maga sörét, majd rámászik az asszonyára és felejthető orgazmust hajt ki belőle, de boldog, és ez a lényeg. Van akinek nem kell a boldogsághoz még ennyi sem. Elég egy jó szó a szomszédtól, vagy egy tál meleg étel és van ki beéri azzal, hogy ne rúgjanak belé. Ez is egyfajta boldogság.
És én? Én hol találom a boldogságot, kérdezem magamtól egyszer most már tényleg őszintén. Jöhetne a válasz többféle megfogalmazásban, tele pátosszal színezéssel, de minek? Miért hazudjak, hiszen annyit hazudtam az életemben, hogy azokkal megtelne a Duna. Őszintén kérdezem magamtól és őszinte választ is várok, legalább magam ne áltassam.
Nekem a boldogság a családom elsősorban. A feleségem, a gyerekeim, az unokáim, a testvéreim, a barátaim szeretete tesz boldoggá. Jó, hogy magam mellett tudhatom őket ha baj van és ott vannak amikor a sikereimnek örülhetek. Annál nincs nagyobb öröm, mint az örömöt megosztani azokkal akiket szeretek.
És van még valami ami elengedhetetlen a boldogságomhoz, ez a zene. Ha szomorú vagyok megvigasztal, ha vidám velem mosolyog, mindig ott van az életemben. Ha elvennék tőlem, meghalnék tudom. Boldog vagyok, hogy nem csak hallgatója, de életre kelthetője is lehetek ennek a csodának. Amikor megszületik egy-egy dalunk úgy féltem mint egy csecsemőt. Sokáig babusgatom, alakítgatom és félve mutatom meg a "gyermekem" másoknak. Aztán ahogy érik úgy leszek rá egyre büszkébb. Ez is az én boldogságom egyik része, de tudom egyszer eljön az a pillanat amikor már nem leszek képes úgy megszólaltatni a dalokat mint most, és vérző szívvel de abba kell hagynom.
Az lesz azt hiszem a halálom, amibe bele fogok betegedni és elmúlni a dalaimmal együtt. Csak ócska vigasz, hogy megmarad lemezen, filmeken... én azt már nem élvezem akkor. Nekem a most öröme mindennél fontosabb. Amikor a színpadon állva éneklem az utolsó dalok valamelyikét, mindig erre gondolok. Jó, hogy adhattam a közönségnek a boldogságból és jó hogy ezért szeretettel fizettek mindig. Volt rengeteg buli, koncert, fellépés. Amikor öt embernek játszottunk sem voltam elkeseredve, ha a szemükbe az öröm csillogását csenhettem és ha négyezer ember velem együtt énekelte valamelyik dalunkat ugyan ezt éreztem.
A zene olyan mint a kábítószer. Ha egyszer ráérzel az ízére, a vele együtt járó örömre, örök rabjává válsz. Én emlékszem az első színpadra lépésemre, amikor a fények mintha a menyországból hulltak volna rám, csak engem világítottak meg, elcsendesült minden és egy szál gitár hangjai mellet énekelni kezdtem... Nagyon féltem, folyt rólam a víz és amikor véget ért a dal, a közönség tapsolni kezdett, egyre hangosabban. Aki nem állt soha életében színpadra, nem tudja ezt az érzést még elképzelni sem. Hosszú, nagyon hosszú évek után ugyanúgy izgulok mint akkor, pedig tudom hogy készültem becsülettel. A kérdés ugyanúgy ott van bennem, vajon tudok-e annyit adni, amennyit elvárnak tőlem? Elég vagyok-e még és elhiszik-e, hogy én nem csak a torkom használom a dalok megszólaltatásához? Tudják-e hogy minden hangban ott van a szívem és benne vagyok minden dalban én, a szilvási srác? Érzik-e vajon, hogy mennyire szeretem őket akik eljöttek meghallgatni minket? Sejtik-e hogy a szívemre szeretném ölelni őket a szeretetükért? Talán igen, néha úgy hiszem a közönség mindent ért és el is várja tőlem hogy meghaljak érte. És én megteszem, mert úgy halhatok meg hogy boldog vagyok!
Köszönöm mindenkinek, akik szeretnek és elfogadják a szeretetünket, mert a mi történetünk nem más, mint egy csipetnyi boldogság melyet adunk és veszünk minden koncerten!
Füles, 2009. május 11
