"A kurva anyád!"
A tiedét, mondtam, miközben tudtam, hogy ez nem nekem, hanem az alattunk lévő szinten lakó öreg félkezű Sípos bácsinak szólt. Bátorság kellett ezt így felírni a falra, hiszen ennél kevesebbért is már volt háború a lépcsőházunkban. Rajtam kívül senki nem tudta, hogy ezt az egy mondatban megfogalmazott dühöt, elkeseredést és fájdalmat a harmadikon lakó "Pedró" írta fel. Ma sem tudom, hogy miért hívtuk őt Pedrónak, hiszen a neve egész másra utalt. Lehetett volna, mondjuk Szendvics, vagy egyszerűen csak Attis, nem tudom.
Akkoriban nem is figyeltünk oda ilyesmire, éltünk, mint a többi srác. Reggel suli, aztán irány az utca! Estig ment a harc és a játék, a kutyát nem érdekelte hogy hol vagyunk és mit csinálunk. Csak este akadtak bonyodalmak, amikor nyolc óra helyett esetleg nyolc-tízre értem haza. Tudtam kár bármit is mondanom, a verést nem kerülhetem el. Apám, ha józan volt sohasem bántott, csak az volt a baj, hogy nagyon ritkán volt az. Igazi proli volt, tudta a dolgát. Napi tíz-tizenkét órát dolgozott, lapátolta a sódert, rakta a vagonokat. Lehetett volna másként is az élete, hiszen középiskolát végzett Keszthelyen. Valami agronómus vagy miféle földművelési papírjai voltak, de itt Komlón a Szocialista Bányászvárosban ezzel kitörölhette a seggét. A culáger szakmához meg ugye semmiféle papírra nem volt szüksége. Anyám szegény a kenyérgyárban szintén segédmunkásként nyomta a bluest. Megbecsült, sőt szeretett tagja volt a kollektívának, de hát a tiszteletért a boltban nem adtak semmit. Mindketten keveset kerestek. Mire kifizették az egyszobás lakás rezsijét már alig maradt kajára pénz, igaz így utólag belegondolva az étel volt a legutolsó dolog, amire akkortájt gondoltam. Nem voltak és nem is lehettek extra igényeink. Máig a képzeletbeni dobogón szerepelnek a zsíros kenyér és a paprikás krumpli.
Sokkal nagyobb gondot jelentett az öltözködés számomra. Nehéz volt úgy összeválogatnom az egy farmeremet, egy ingemet és egy dorkómat, hogy az változatos legyen. Jó, ezen kívül volt még egy melegítő nadrágom és a hozzávaló trikóm is, de abban csak focizni, vagy almát lopni jártam a közeli kertekbe. Azért esténként, ha összejöttünk a két ház között a csajokkal dumálni, mégiscsak fel kellett öltözni. A farmerem igazi kincs számba ment, bár folt hátán folt tartotta össze, de a farzsebe felett a címke mindent elárult. Roy Rogers.
A szemben lakó Piri nénitől vette anyám hitelben. Azt mondta a szomszédasszony, az ő fia már ilyen kopott, szakadt nadrágot nem vesz fel. Az egész banda boldog volt, amikor megtudták, hogy az enyém lett. Persze, mert mindenki tudta ezzel az ő ruhatáruk is kibővült, hiszen ha valami fontos dolguk akadt, akkor hozták a csere-gátyót és már is egy igazi Amerikai farosban villoghattak. Olyanok voltunk mint a testvérek, megosztoztunk mindenen. Proli ivadékok egy proli világban. Ami összetartott minket a szegénység és a rockzene szeretete.
Délután, ha már nem volt min összeverekednünk, leültünk a földszinti erkély alá és beindult az estig tartó beszélgetés. Egy idő után aztán előkerült a nagybátyámtól kapott dobgitár, és a többiek elismerése közepette elpötyögtem a Füst a víz felett című nóta jellegzetes első két sorát. Isten voltam a barátaim és a csajok szemében. Sajnos az angol szöveget nem tudtam mellé énekelni, mivel nem tudtam a nyelvet, de így is megfelelt. Pár hónap leforgása alatt megtanultam négy akkordot (máig sem ismerek sokkal többet), s mivel mások dalait nem igazán tudtam leszedni, így megírtam első dalaimat. Egyszer aztán valaki megmutatta a Késő üzenet című örökzöldet, így hónapokig ezekkel a csillagokkal kápráztattam el a többieket.
Csodálatosan éltük meg a hetvenes éveket. Néha azt hiszem az volt a Kánaán.
